2022. augusztus 18.
Danka Attila grafikusművész gondolatai a révfülöpi Dúcról Dúcra című kiállításunkhoz:
A szimpózium léte elválaszthatatlan a 120 éves Szolnoki Művészteleptől, amely immár második éve ad otthont a rendezvénynek, és kiválóan felszerelt grafikai műhelyében lehetőséget biztosít a résztvevőknek az alkotómunkához.
Ugyancsak elválaszthatatlan a Képgrafikusok Olgyai Viktor Egyesületétől, amely ötletgazdája, szervezője és lebonyolítója a szimpóziumnak, és amelynek tagsága nagy számban képviseltette magát a résztvevők között. Emellett természetesen voltak a szimpóziumnak meghívott vendégei is.
Összességében és jelen esetben az impozáns kiállítói névsor húsz főt számlál, és többszörösen díjazott, nemzetközi pályázatokon rendszeresen szereplő alkotókat foglal magába.
A szimpózium, és közvetve az egyesület célja is, hogy a klasszikus grafikai műfajok művelésén túl azokat kortárs szellemben és progresszív módon reprezentálja a szakma és a „nagyérdemű” irányába.
Mi minden történik egy ilyen szimpóziumon az alkotómunkán túl, mitől több, mint egy „sima” művésztelep vagy alkotótábor? Első sorban komplexebb rendezvény, ha úgy tetszik rendezvénysorozat, amely – hangsúlyozom, az alkotómunka mellett – az alábbi programokat kínálta és hajtotta végre.
Részt vettünk Lisányi Endre esztéta interaktív előadásán, amely hallatlanul érdekes és pimaszul elgondolkodtató kérdéseket vetett fel a képgrafika múltjával, jelenével és mai helyzetével kapcsolatban.
Megtekintettük Gyulai Líviusz életműkiállítását a Szolnoki Galériában, Képíró Ágnes tagtársunk, a szolnoki Damjanich János Múzeum művészettörténésze vezetésével, ahol a Mester rajzai, nyomatai, animációs filmjei mellett a munkához használt szerszámkészlete is látható: tollhegyek, metszőkések, fenőkövek, egyebek. Mivel pediglen Líviusz egyesületünk megalakulásától megrázó haláláig aktív tagunk volt, és barátságunk ennél még régebbi, néhány személyes vonatkozású élménnyel tudtuk kiegészíteni a remek tárlatvezetést, a nyílt rendezvény „civil” látogatóinak nagy örömére.
Nagy figyelemmel és izgalommal kísértük végig Takáts Márton szakmai „workshopját” a repesztés technikai kérdéseiről, ami egy délelőtti foglalkozásnak indult, de online még a szimpózium befejezése után is folytatódott…
Múzeumpedagógiai gyermekfoglalkozást is tartottunk Herceg Istvánnal a Szolnoki Galériában, a Líviusz-kiállítás kísérőrendezvényeként, ahol a papírmetszet és a monotípia technikájával ismertettük meg a résztvevő gyermekcsoportot.
…és hát emellett folyt természetesen maga az alkotómunka, ahogy – Siklódy Feri humoros szavaival élve – „csináltuk a művészetet”.
Nulla dies sine linea, azaz nem telhet el nap vonal nélkül, rajzolás nélkül. Ez a mondat olvasható többünk vázlatfüzeteinek első oldalán, s ez egyfajta ars poetica. Ahhoz, hogy fejlődj, mindennap gyakorolnod kell, és ez vonatkozik a képzőművészetre, zenére, a harcművészetekre, de bármely szakmára, ha komolyan akarja csinálni az ember.
Sokszor kérdezik kedves laikusok – egyébként érthető módon: „Mennyi idő alatt készül el egy ilyen kép?” Ilyenkor a kollégákkal cinkosan összekacsintunk… ha Te azt tudnád… Mestere válogatja. Két véglet: van köztünk, aki villámgyorsan metsz, képes egy hét alatt két-három nagyméretű linódúcot kimetszeni. Másvalaki – ezt biztos forrásból tudom – a jelen kiállításban látható munkát októberben kezdte el, és a szimpóziumon, azaz két-három hete fejezte be. Nyilván a metszéssel, karcolással, maratással töltött idő mérhető lenne, ha mást nem csinál közben az ember, de ez csak a technikai oldal. Nem számít az időfaktor a végeredmény kvalitása szempontjából.
Olyan emberek gyűltek össze a szimpóziumon, akik mesterei a képgrafikának, azon belül is saját szakterületüknek. Tisztában vannak a finom szakmai fogásokkal – pl. hogyan állítsam be a nyomdagépet a megfelelő nyomáserősségre; a különféle anyagok viselkedésével – a rézlemezt mennyi időre tegyem a – milyen hígítású? – vas-kloridba, hogy a megfelelő maratási mélységet érjem el; s így tovább, ahhoz, hogy az általam elképzelt eredményt érjem el végül a keretben, az üveg alatt. Mindez azonban nagyfokú precizitást, pengeéles koncentrációt igénylő tevékenység, egyaránt idő- és anyagigényes, szakértelmet kíván. Ezek azonban még mindig „csak” a mesterség fogásai, a szakma. Ez tanulható, s tanultuk is, tanuljuk is, egymástól is.
Honnantól válik mindez művészetté? Ez azonban nem feltétlenül objektív. Véleményem szerint a mű – grafika, festmény, szobor – üzenete, illetve az általa kiváltott hatás teszi művészetté a tárgyat. Ha mindez időnként még a közízléssel is találkozik, az sosem baj.
…és mindezeken felül természetesen ott vannak még a sokszor éjszakába nyúló szakmai és baráti beszélgetések, akár a „szümposzion” kifejezés eredeti görög jelentése szerint is, ahol rengeteget tanulunk egymástól és egymásról, önmagunkról, mind a fent említett technikai, mind szemléleti, világnézeti kérdéseket feszegetve. S mindez összefonódva tette – legalább számomra biztosan – varázslattá a II. Szolnoki Grafikai Szimpóziumot, melynek (le)nyomatait a minket hamarosan körbe vevő falakon láthatják.
Kérem, – ilyen szemmel, a fentiek tudatában is – tekintsék meg a tárlatot, és döntsék el Önök, hogy „a foglalkozás elérte-e célját”!