Fészek VI.
Bevallom, hogy a két művészt, Nagy Katalin Matildod és Nagy Dénest, csak érintőlegesen ismerem, a munkáikat szintúgy és a „Fészek” kiállításokról tavaly hallottam először és nem néztem utána annak, hogy vajon az előző években milyen gondolatok hangzottak el a megnyitókon.
Mi követezik ebből?
Egyrészt az, hogy óhatatlanul megismétlem a korábbi észrevételeket, ami nem feltétlenül baj, hiszen (Kierkegaard szerint) minden ismétlésben van valami új.
Másrészt pedig az, hogy távolabbi nézőpontból szemlélve olyan jellemzők kelthetik fel figyelmemet, amelyek a bennfentesek, azaz a közeli szemlélők számára kevésbé tűnnek fel.
Tulajdonképpen a rendezvény elnevezése, a fészek, a legkézenfekvőbb kiindulópont számomra, ami címként hozzávetőlegesen előre tájékoztat az esemény karakteréről.
Többek között azt is sugallja, hogy a bemutatási környezet a művekkel és a művészekkel összefűződik, tehát Matild és Dénes alkotásai a lakóhely tartozékaival, az élet apró kellékeivel-hordalékaival, a befoglaló zárt és szabad tér ilyen-olyan hangulatával keverve, ne mondjam fészekké szőve, értelmezendők. Talán még tágíthatnánk a vonzáskört, fontos azonban, hogy a fészek csak világos és értelmes, saját centrumához húzó határok között lehet fészek, egyébként feloldódna valami másban, azaz létezésminősége alakulna át. Az itt látható műveket ez annyiban érinti, hogy fészken kívül másként-mást mutatnának, (nem ugyan úgy viselkednének), mint itt, mert már nem a fészek intimitásában húzódnának meg.
Gyanítom, hogy a korábbi megnyitókon már utaltak a művészet- és kultúrtörténeti párhuzamokra. Mint például a korabeli szalonokra, még inkább néhány filozófus, festő, műpártoló szűkkörű, otthoni vendéglátós-oktatós-sétálós-beszélgetős-tanítványos rendezvényeire, a törzsasztaltársaságokra, a zárt és félig nyitott klubokra, netán – elviccelve a dolgot – a Fészek klubra.
Ennek a fészeknek azonban más a színezete, mint a felsoroltaknak. A másságot, az eltérő léptéket és színezetet, egy személyes történettel szeretném megvilágítani.
Amikor tizenéves koromban először hallottam izmusokról, elhatároztam, hogy én is kieszelek egyet. Vajon milyet kéne, mire lenne szükség -tettem fel a kérdést. Mivel nem sok értelmét láttam a nagy nyilvánosságnak és az idegen közönségnek, ezért arra a következtetésre jutottam, hogy műveket csak házi használatra, a rokonok, a barátok, a megértő kis közönség számára kell készíteni; „nagy dalt, de kis bizalmas körnek.”[1] J
Tegyük hozzá, hogy akkoriban egy kis faluban laktunk, szinte elérhetetlenül messze volt a legközelebbi város, nem volt internet, telefon, vagyis eleve adottak voltak a szűkebb határok és hatókör, valamint a fészekszerű családias jelleg, ami csöppet sem zavart, ellenkezőleg! Úgyis minden városnak megvannak már a saját művészei és különben is mit kezdhetnének ott az én művészetemmel -gondoltam.
Na, innen jött az első elnevezés: legyen privát art! De ez azért nem tetszett, mert nem volt benne az izmus szó. Hát, így született meg a familizmus elnevezés.
Nem tudtam, honnan is tudtam volna, hogy ez egy már létező pszichológiai szakkifejezés; jelentése: „olyan társadalmi minta, amelyben a család az egyéni érdekek feletti pozíciót foglal el”. Eszerint minden más, például a művészet-művészkedés is csak a család elsősége után, valahányadikként következik.
Az izmus lényege tehát az volt, hogy alkotás és közönség szűkebb körön belül marad és elképzeltem, hogy sok ilyen csoport jön majd létre. Kézzel írt kiáltványomat apukám a munkahelyén stencilgéppel sokszorosította (úgy emlékszem négy példányban), hogy könnyebben tudjam terjeszteni. Két probléma volt, az egyik, hogy meglehetősen csúnyán írtam, a másik meg, hogy senkit nem érdekelt az újításom.
Az ötlet azonban nem életképtelen és értelmetlen, hiszen, mint tudjuk, a festészet történetében rendre felbukkan az a gondolat, hogy a galériákat, a díjosztókat és egyáltalán a szokványos és hivatalos művészeti köröket kisebb-nagyobb ívben elkerülve, kihagyva kellene tevékenykedni és nem a kiállítóhelyek és a kínálkozó mindenféle lehetőség vonzásában és függőségében! Hanem csak úgy! Azoknak elsősorban, akikkel összefűz valami és persze, ha másnak is tetszik, az nem baj.
Mindez nagyon jól hangzik, azonban az efféle törekvéseket sem helyes túlértékelni! Ugye, rendszeresen találkozunk bizonyos képzőművészeti munkák-törekvések misztifikálásával, viszont alig-alig az optimalizálással, azaz, hogy hogyan-miként lehetne még a lehető legpontosabban bemérni egy-egy jelenkori alkotást vagy célkitűzést.
Nem mintha nem lehetne eldönteni egyik műről-törekvésről se, hogy tényleg milyen is valójában, de az igaz, hogy nincs egységes mérőrendszer, ebből következik, hogy annak lesz igaza, aki jobban pozícionálta magát és az is igaz, hogy a művek ezer szállal kapcsolódnak érdekekhez, történetekhez, hosszabb időtávon történelemhez, nem beszélve azokról a szövegburkokról, amik nem egyszer valósággal magukba zárják az alkotásokat. Ezért olybá tűnik, hogy magukról a művekről nem is lehet világosan beszélni, megérteni-értelmezni és így tovább, mert egy ködös világ rejti magában azokat és különben is, a kép kép, a beszéd meg beszéd.
A fészek művészet, amit bátran nevezhetünk familista szemléletűnek, ha valóban megtartja határait, mindezt a problémát kikerüli, sőt fütyül rá. Azért teheti, mert fészken belül mások a szabályok, mint fészken kívül és ez most is, itt is érvényes! Érdemes a jövőben minél jobban kihasználni és kidomborítani ezt a sajátosságát.[2]
Tisztelt Közönség!
Két kortárs alkotó munkáit láthatjuk egy speciális közegben. Az egyik műértelmezési-vizsgálati lehetőség az lehetne, hogy szemügyre vesszük külön-külön az alkotássokat: ki mit csinál, miért csinálja, hogy csinálja és így tovább. A másik, hogy a kiállítást egyetlen (fészek) műnek fogjuk fel.
Jóllehet arról hosszasan elmélkedhetnénk, hogy melyik a leghelyénvalóbb eseményt meghatározó elnevezés. Mert például szóba jöhetne a happening (fészek happening) és az enviroment is, tudniillik fix és mobil elemekből álló térberendezés ez a javából, nem beszélve a performanszról, ami mellett szintén lehet érvelni!
Ha az utóbbi mellett döntünk, akkor – szándékosan élve képzavarral – egy fészekben evezek a szerzőkkel, tudniillik én is a performansz szereplője vagyok, akinek az a feladata, hogy eljátssza (elszínészkedje) a kívülálló megnyitó szerepét és ekként ténykedjen Matild és Dénes nagyvonalakban előre megtervezett Fészek című akcióművészeti produkciójában.
Ha azonban kifejezetten a kiállított művek összességére koncentrálok, azaz a kiállításra, akkor indokoltabb az installáció elnevezés, mégpedig a következők miatt.
A jelenkori kortárs művészeti tárlatokon, tulajdonképpen még azokon is, amelyeknél a téma-méret és technika megadásával igyekeznek egyneműbb képet teremteni, a bemutatott alkotások széttartanak, amikor pedig semmilyen megkötés nincs, akkor valóban szembeötlő, hogy micsoda gondolati, szemléleti, technikai sokféleség jellemzi napjaink képzőművészetét.
Ekkor a művek már nemhogy széttartanak, hanem mondhatni szigeteket képeznek, mert névleg sem fűzi össze őket cím-, téma-, látásmód-, stílus- és technikaazonosság. Minden szigeten más nyelvet beszélnek és mindegyiknek más a rendje, persze akadnak nagyon hasonlók is. Az közös bennük, hogy egy helyen, egyidőben láthatók. De éppen ezért óhatatlanul egyetlen (mű)tárgy-szerveződést alkotnak. Nem stílus, cselekvésazonosság, vagy logikai kapocs, hanem a térbeli és időbeli egymásmellettiség[3] miatt a szemlélő számára összefűződnek, ezért jogos az a közelítés, hogy egyetlen installációként tekintsünk ezekre a tárlatokra. Ugyanaz a mechanizmus érvényesül, mint bármely tárgyösszeállítás esetében: ha egy síkon, egy térben, egy képben, egy keretben vannak, akkor egymásra vetülnek, (egymásra vetülnek a konnotációs mezők) és a legképtelenebb párosításokat is összeköti és szerveződésként kezeli a néző, nem pedig vonzat nélküli, elkülönült tárgyakat, formákat és cselekvést lát.
Tehát a tárgytársítás minősége létrehoz egy (nem feltétlenül világosan kimondható) érzést és jelentést, de pontosabb, ha azt mondjuk, hogy megidéz, azaz megidézhet valami alig kimondhatót, patetikusabban: kimondhatatlant…. de óvatosan bánjunk ezzel, mert ettől még nem válik valamennyi direkt-indirekt installáció művészetté és nem is kezelendő automatikusan műként.
Ez a fészek (mint installáció) egyrészt Matild és Dénes fészeképítő grafikáiból, festményeiből áll össze. Fontos, hogy azok az alkotásaik is „Szereplők és kellékek” utalva Dénes egy sorozatára, fészekbe fűzött szálak, amik nem látszanak, amik címmel, kóddal, szekrényekben, mappákban, fiókokban-fájlokban lapulnak: Dsc_0139, Nyári felleg, Csemege négy személyre, Jelek 1, 2, 3, 4, Háztetők, 004, 006, 010, 019, Párbaj, Pihék, Áhítat, Vándorlás, Reggel, Hegy, Zöld kakas, Pótszék, Meder, Kései almák, Kaktuszok, Scan 0007, Wp_20170728_11_03_56_Pro. Ezen két kislány repül egy madáron… és így tovább.
Másrészt a képekhez hozzá adhatjuk a környezetet. A kályha, szőlőinda, fotel, könyvespolc könnyen és értelemszerűen összerázódik a művekkel, tovább szövögetve a fészek szövetét. Mondjuk egy laktanya, egy vágóhíd, vagy egy vasgyári férfiöltöző nem értelemszerűen simulna hozzájuk, ami nem feltétlenül baj, a bemutatási környezet minőségével az érzés- jelentés-súlypontjait, harmóniát, diszharmóniát, kontrasztot lehet beállítani. Figyeljünk erre, mert itt is megtörtént a helyszín, előadó és közönség választással egyfajta beállítás.
Harmadrészt itt vannak az alkotók, akik saját mű- és környezet-installációjukban tevékenykednek, rendezők és főszereplők egyszerre, akik miközben minket vendégül látnak, aközben elénk tárják műveiket és nyilvános bepillantást engednek életterükbe. Megtervezetten és ösztönösen alakítják az eseményt és, ha ahhoz van kedvük, véget vetnek a produkciónak. J[4]
És még hosszan folytathatnám, de nem akarom egy olyan táblázat rubrikáiba szétszortírozni a fészket, ami szakmai szempontból lehet informatív, de nem tudósít a barátságos hangulatról, a meghittségről és egyáltalán ennek a rendezvénynek az atmoszférájáról és egyedi bájáról![5] Márpedig most ez az elsődlegesen fontos számunkra. Már csak azért is, mert, ahogy említettem: fészken belül mások a szabályok, mint fészken kívül!
Ezzel ajánlom tisztelt figyelmükbe Matild és Dénes Fészek kiállítását!
Lisányi Endre, képzőművész, esztéta
Elhangzott 2023. október 12-én a Fészekben, Szolnokon.
[1] John Keats: 629 Fragment of an Ode to Maia. (részlet).
[2] Persze feltehetnénk a kérdést, hogy, na és mi van a műfészkekkel, amik látszólag olyanok, mint az igaziak, de valójában nem azok? Jogos az észrevétel, mert tényleg vannak ilyen imitációk!
[3] És/vagy a hasonló „termék” okán.
[4] Negyedrészt felrémlik az alternatív színházi produkció fogalma, valamint a tapintható szakmai valóság és közvetlenség miatt beugorhat a dokumentum reality és a szórakoztatva ismeretterjesztés, az infotainment is… és ezzel egész közel kerültünk a valóságsóhoz!
[5] Mentségemre szolgál, hogy a fészek mindannak ellenében határozható meg fészekként, ami még és ami már nem az és ennek feltárásához a közeli és a távoli rátekintés közti folyamatos mozgás a legcélravezetőbb módszer.